Családban marad

Az én gyerekem született rossz evő. Nem vagyok büszke rá, sőt: elég sok könnyet ejtettem emiatt közös életünk során. A sors furcsa fintorát is felfedezni véltem abban, hogy míg én receptekkel élek, boldogan kalandozom a konyhában, az én kis manóm ragaszkodik kedvenc fél tucat ételéhez, amiket viszont hálásan és bármikor megeszik. És ez mindig így volt, a helyzet csak annyiban változott, hogy pici korában szó nélkül köpte ki, ma pedig kedvesen és választékos udvariassággal köszöni, de nem kéri az ismeretlen ízeket.

Hogy hol hibáztam, segítsenek eldönteni. Nem szereti a csokit, a cukrot, a rágót, legfeljebb a fagyit. És persze, együtt étkezik a család, terített asztalnál. Nem eszünk dobozból, papírból. Rendje van reggelinek, ebédnek, vacsorának, a választék bőséges és finom. Jókat beszélgetünk közben, nem szidjuk, pláne nem büntetjük.

Sokat főzünk együtt: saját kötény, szakácssapka. Boldogan kuktáskodik, e havi számunk szilvás lepényeit is boldogan kavarta-sütötte velem, aztán... megetette a barátokkal, akik játszani jöttek hozzánk.

Ez a hétéves kis izomköteg valahogy úgy eszik, ahogyan a felnőttek a kocsit tankolják: rutinból, érzelemmentesen és következetesen azonos mennyiséget, mintha vonal jelezné kis pocijában, meddig kell feltölteni.
Azután rohan tovább, jókedvűen, tele energiával. Jól alszik, fényes a haja, szép a foga, jól tanul, fantáziája végtelen.

Nem nehéz kitalálnom, hogy szeptemberi ételeink közül mi vinné el a pálmát nála: hat kedvencéből az egyik, az aranyló húsleves, bármelyik finom tésztabetéttel. Igazi öregúr módjára szereti a húslevest reggelire, ebédre, vacsorára.
Lehet, hogy semmi baja, csak tiszta nagyapja ez a gyerek.